És mire letöltöttem mind a 120 videót, lement a nap. Köszi, akármilyen nap is van ma.
21:29 × Ha egy "Kösz, b+…"-re se futja, minek tudod a számom?
00:30 × Hogy lezárjam magamban az elmúlt éveket, tökéletes analógiát találtam. (Ő megértette.)
Úgy futottam neki a zeneszerzésnek, hogy ugyan klasszikusokon és bakeliten nőttem fel, első körben (már öreg fejjel, 2011) mégis szintetizátoron tanultam a digitális produceriskolában. Az ottani társakat nem is érdekelte az összhangzattan vagy a zenetörténet, ők elvoltak azzal, hogy megtanulják tökéletesen reprodukálni a fagott vagy a brácsa, sőt, egek ura, a basszgitár hangját, de egymagam maradtam a komponálással. Amikor rájöttem (2012), hogy szintetizátoron sosem fogom tudni megalkotni a fejemben futó szabad dallamokat, durván ráparáztam a koromra, a társak pedig szétszéledtek a hangszíneiket nagyipari méretekben kimatekolni. Volt, aki elment lakodalmakba kétujjazni playbackről, mert abban a zsé. Lelke rajta.
Újrakezdve a klasszikusok felidézését, tonnaszám faltam a kottákat, hallgattam a lemezeket, és a legapróbb részletekre is odafigyelve lestem a nagyobb és kisebb mesterek kompozíciós technikáit és trükkjeit.
Amikor rátaláltam arra két emberre (2013), akiknek az ízlésvilága kábé passzol az enyémhez, és ami sokkal fontosabb, ugyanazokra a zenei motívumokra és gegekre kattanunk, akkor rajzoltuk fel a papírra az öt párhuzamost.
A kompozíció kitalálása közben ahhoz is kellett idő, hogy a szintetizátoron tanult rossz beidegződések mögül csak a TB 303-as nyers hangzása maradjon, a prüttyü lakossági sallang pedig hulljon. Ezzel az is együtt járt, hogy újrafogalmaztuk a kompozíciót. Hosszabb lett, szabadabb, lazább.
Mivel eleve szöveges műfajban gondolkodtunk, bele kellett magunkat ásni a szabatos verselésbe is. Talicskán hordtuk a szakirodalmat a könyvtárból (2014). És közben folyamatosan pörögtek a lemezek. Némelyik már tiszta karc.
A XXI. században azonban a kottaírást is javarészt szoftvereken végzik (kihalófélben lévő állatfaj a gyertyalángnál pausz felett görnyedő kottaíró), ezért nekiugrottam az iparági sztendernek – ami viszont kifogott rajtam (2015). Nem feküdt, nem volt kényelmes. Ismét beparáztam a korom miatt, de végül leesett, hogy nem az első szoftver, amit élből rühellek. A már kifutott, előző sztenderd sem feküdt soha.
Mivel tényleg már csak megfelelő a kottaíró program hiányzott, hálistennek a legjobbkor dobták piacra a legújabb újdonságot, ami kezes bárány. Az én szememnek tervezték, a hozzám hasonlók gondolkodásához szabták. Nem találták fel a spanyolviaszt, a tizensokéve megszokott felületre és logikára feszítették a digitális zeneszerzést.
Eközben azonban a szanaszétszórt irkafirka jegyzetekből is ideje lenne a végső szövegkönyvet megírni, rögtön két nyelven, hogy párhuzamosan tudjon haladni a zenekari dallam és az énekszólam komponálása. Emellett nem ártana a kísérőfüzeten is dolgozni, a layout már kb. megvan, viszont fel kell azt is tölteni szöveggel a lorem ipsum helyett.
Ennyi. Ez a sztori most.
A célunk a legelső pillanattól kezdve a kortárs zenei nagyszínpad. (És nem a kísérleti művészsarok. Riszpekt, de nem érdekel minket a művészkedés.) Ha megtanulok kottát írni, akár szakmányban tudunk újabb- és újabb darabokat kitalálni. Ha meg nem jön be a nagyszínpad, elmegyek alkalmazott kottaírónak. De ahhoz tudni kell kottát írni.
01:07 × Ja, és mindeközben mindhárman küzdünk a mindennapokkal, mint három kismalac a jégen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése