[péntek]

16:21 × Csak hogy írásos nyoma maradjon.

Vádirat a Farkas-gyerekek ellen:

Pont két hete délben beszéltem utoljára öreg barátommal; a Szárnyát vagy combját? c. Louis de Funès filmet néztük, azt amelyikben Coluche (a bohóc) Orioles-sapkát visel.

Hétvégenként nem szoktam hozzá felmenni, az az "összetartó család" ideje szokott lenni.

Hétfő reggel üzent a felesége, hogy aznap ne menjek, mert Karcsi nincs jól. Volt már ilyen, afféle agydaganatos rohamok, (én nem láttam ilyet a két hónap alatt sem, mondjuk nem is dühítettem a társaságommal), de ilyenkor bevitték kórházba pár napra.

Aznap este sokáig dolgoztam (Sz. Bíró ukrán közvéleménykutatási infografikáin), amikor 22:12-kor kaptam egy Messenger hangüzenetet(!!!) a lányától: 1 perc 22 másodpercben nyekegett, hogy ő mennyire rosszul van, mennyit bőg, és fel tudok-e menni a Gévára másnap délelőtt. Szövegesen válaszoltam neki, hogy persze, ahogy eddig is minden hétköznap.

Másnap reggel rövid munka után elindultam a szokásos időben, délelőtt tízkor. A hátizsákomban pár sörrel (már csak magamnak) felcaplattam a ködben a hegyre.

Ahol a fiát találtam az öntudatlanul hörgő apja ágyánál. Kihívtam egy cigire, hogy mégis mi van.

Szombaton meglátogatta a legkisebb lánya Budapestről, vele még beszélgetett, majd ahogy a kiscsaj visszautazott, az öreg elengedte az életet.

A fia tájékoztatott, hogy a "család" úgy döntött, hogy inkább otthon haljon meg, mint kórházban.

Szóval a három híres, nagytudású orvosprofesszor (a giccsfestő lánya, a duguláselhárító fia, és az aktatologató felesége) úgy döntöttek, hogy hagyják az apjukat (ill. a férjét) otthon éhen-szomjan halni, kiszáradni, minden fájdalomcsillapitás nélkül.

Mivel egyedül sem akartam hagyni, vele maradtam két és fél órán keresztül.

Két és fél órán keresztül néztem, ahogy az öntudatlanul hörgő és ziháló jóbarátom készül az átkelésre. Néha benedvesítettem a cserepesre száradt száját egy vizes kendővel, és próbáltam neki pár kedves szót mondani. (Nem nagyon akaródzott a számra jönni.)

Megérkezett a felesége, váltottunk néhány semmitmondó mondatot, hazamentem, ettem valami apróságot, és felhívtam az unokáját, hogy azonnal vitessék kórházba. Ahogy ez megtörtént, lementem a kocsmába, és irdatlanul bevodkáztam, hogy tudjak – totál kiütve – aludni.

Majd másnap ebben a hangulatban elindult az egyik legvadabb születésnapi hetem. (Ha már hét négyzet volt.)

Konklúzió?

Soha többé hallani sem akarok a három orvosprofesszorról, főleg nem a rettenetesen ostoba, sunyi lányáról, aki a lehető leggyávább módon kért meg olyasmire, amire egyszerűen nem kérünk meg barátot. (Max hoszpisz szakápolót.) És amire ha még nyíltan, legalább felhívva vagy inkább személyesen kér meg, akkor legalább elmondhattam volna neki, hogy ez minden, de minden elvemmel, gondolatommal, szívemmel olyan szinten ellentétes gondolat, hogy menjenek a bús büdös picsába, és vitessék azonnal kórházba, mert mindenkinek jár a morfinnal dúsított koktél az utolsó, öntudtalan (!!!) óráira. Legalább fizikailag ne fájjon neki annyira az átkelés a túloldalra. Ne szomjan haljon, ne megfulladjon, vagy bármi, ami az otthoni, ápolás nélküli agóniával jár.

Mindhárman remélem a pokol legmélyebb bugyrára kerülnek csak azért az ötletért, hogy hagyták volna kínhalállal meghalni a szerettüket – és hogy ennek a látványát még egy jóbaráttal is megosztják, az már csak legyen a csilipaprikás lávavibrátor a seggükbe. Ja, és remélem egy csepp víz sincs a pokolban, bár miért is lenne.

Uff.

(A tetkósom erről mit sem tudott. Ő jobb srác ennél.)  

Disclosure: Karcsi végül pont egy hete, pont a születésnapom délelőttjén halt meg.

Ő a hetedik rákhalott csak a legszűkebb baráti körből. Ha már 7² voltam.